Karácsonyi istentisztelet az ágfalvi otthonban

Csütörtök délelőtt 10 órára megtelt az intézmény társalgója, ahol lakók és dolgozók a szombathelyi munkatársakkal kiegészülve közös ünneplésre gyűltek össze. Mintha a természet is megérezte volna ezt a karácsony közeli várakozást, mert a meleg teremből kitekintve láttuk, ahogy az esüstös ködben hullni kezd a hó. Az ágfalvi otthon, ami alaphelyzetben inkább nyüzgő hangyaboly, mint a béke szigete, most egy rejtett, ritka arcát mutatta.  Igaz, ádventben sokat beszélünk a csendről, s bár görcsösen keressük, lázasan kutatjuk, a karácsonyt megelőző egyre erősödő dübörgésben - valljuk be - nehezen találjuk. Aztán hirtelen, mikor már végképp lemondtunk volna róla, megtörténik. Egyszer csak csend lesz. Nem egyszerűen mi maradunk csendben, hanem a csend talál ránk. Így lett csend mindannyiunkban az istentisztelet alatt, mikor a liturgiában életünk átgonolására kaptunk bátorítást. Már csak egy karnyújtásnyira az ünneptől, de még nem a fa alatt becsomagolt ajándékokra pislogva, megérint bennünket a kegyelem azon egyszerű és tiszta ajándéka, hogy büntetlenül önmagunk és mások előtt is csendben maradhatunk. Csendben, békében. Ahogy az igehirdetésben hallottuk, mi igazából olyanok vagyunk, mint a betlehemi jelenet szereplői. Feloldhatatlan tűnő különbözőségeinkben, öregen és fiatalon, segítőként és segítettként, okosan és szentül együgyűen, így együtt mindannyian teremtjük meg a karácsony titkát. Mert a jászolban fekvő kisded körül szépen elrendeződik a világ, megtalálja a helyét a kincseket hozó bölcs király és foltos tarisznyájával a pásztor, a glóriát zengő angyal és a bégető bárány.